Molnár Viktória - önálló verseim

Hiányzol

Hiányzol, mint fának a levele, mikor az ősszel hullani kezdene. Hiányzol, mint Micimackó méze, mikor éhes, és nyomban enni kérne. Hiányzol, mint a holdnak a fénye, amikor az fenn tündökleni kélne. Hiányzol, mint tavasznak virága, mikor a rétnek nincs nagyobb hiánya. Hiányzol, mint nyárnak a lágy zápor, mikor a szárazság oly nagy és bátor. Hiányzol, mint virágnak a szirma, mikor tündöklene, de üres szára. Hiányzol, és ez tagadhatatlan, mikor Te vagy az, ki pótolhatatlan.

A tanulás

Zsúfolt tantermek sora, fehér templomnak sok padja. Egy halk mondat szól oda: „Mi lesz majd a kövi óra?” Én sem és ő sem tudja, talán töri, vagy fizika? És hol lesz majd az óra? Lesz ma valamiből doga? Sok kérdés hosszú sora, egy véget nem érő játszma. Kréta száll ide-oda, a sárga szivacs jó társa. „Odaát lesz az óra, öt perc az út, te ostoba!” Becsöngettek akkorra, megy a késés a Krétába. Szünetben nagy amőba, a kör nem nyert eddig soha. Megy a francia kártya, na de azt az asztal bánja. „Ma jó sok lesz a doga, tanultál témazáróra?” -vetik a kérdést oda, válaszom két szó: Én? Soha! Minden napnak van gondja, na de jó ez az iskola. Minden nap egy kihívás, hiszen ilyen a tanulás.

Iskola

Sok üres osztályterem, mindenki hazament már, előttem tesi terem, mögöttem meg a szertár. Egyedül ülök most itt, előjön a sok emlék. E fehér falak közt itt sok-sok álom születék. Járom a folyosókat, és meg-megállok néha, nézem a nagy tablókat, jó sok név van felírva. Egyszer ültek itt ők is, tán hasonló érzéssel: egyszer vége ennek is, mondtam én bús nézéssel. Üres most épp a tábla helyette szívem beszél. Ha megnyílik kis szája, az sokkal többet mesél. Egy nap végigsétálok, nem nézek vissza többet, de amíg még itt vagyok, gyűjtök még több emléket. Kedves e hely számomra, nem tagadhatom én ezt. Ha Isten is úgy látja, meghálálom még mindezt. Itt ülök most egyedül, nem az esőben ázom, lelkemben mély hang csendül: ez később már csak álom.